Először temperával festettem. Aztán akrillal. Ecsettel, késsel, tésztaszűrővel, sajtreszelővel, jégvakaróval. A fülpiszkáról már meséltem. Három tanárom volt(van).  Mindegyetlen barátom, aki nem ért a festészethez(dehogynem), Neogrády Antal, Tonka Mester, aki a Facén megjelenő képek kapcsán ad igen hasznos tanácsokat és a You Tube. Meg a férjem. Ő, tetszik, nem tetszik alapon.

A rózsák festése már ok. Néhány virág, egy fa, a tenger. Más még nem. A tegnapi vitorlásos kép= múlt század, ötvenes évekbeli Nemere regény címlapja (by, mindegyetlen).

Két hete felfedeztem, hogy az olajfesték sem drágább, mint az akril. Valamint azt is, szebben lehet vele-ilyen énféléket festeni. Viszont, nem lehet egykönnyen lemosni. Tehát, már van kötényem, kesztyűm, a festékes tálcát beborítom alufóliával-kikeverni így könnyű a színeket, aztán meg csak kidobom. Született néhány festékfolt a ruháimon, mire ezeket bevezettem. Ja, és a kutya is kizöldült. Kikurkászta a kukából az alufóliát és rákenődött valahogyan. Takarosan néz ki a fehér komondor-zöld tupfokkal. Még egy kis piros kéne, s arathatnánk a nemzeti lájkokat.